www.Horgaszat.Com - Pontyhorgász-magazin - Online

Ez egy olyan téma, ami évek óta feszíti egymásnak a horgászokat. Leegyszerűsítve a dolgokat két táborról lehet beszélni, az egyik, amely a fogott halainak döntő hányadát, vagy az összest szabadon engedi, a másik csoport mindent hazavinne a hűtőbe, a szomszédnak, a rokonoknak, a macskának, a tyúkoknak, mindegy csak otthon büszkélkedhessen vele. A következőkben megpróbálom kifejteni a gondolataimat a témáról, ahogy én látom.

Ha sikerül pár horgászban megmozdítanom valamit, ami arra készteti őket, hogy a következő sorokat olvasva elgondolkodjon azon, hogy a jövőben elengedjen néhány halat, már nem volt felesleges a karakterek megformálására szánt időm. Félre ne értsen senki, nem akarok próféta lenni, mások ezt már előttem megtették, én is csak egy követő vagyok.

A fenti sorokból gondolom kiderült, hogy én annak a híve vagyok, hogy a lehető legtöbb halat, amit kifogunk, azt engedjük szabadon. Ha egyszerűen akarnám megfogalmazni a választ, hogy miért tegyük ezt, akkor így festene: azért, hogy legyen! Igen, ilyen egyszerű és mégsem.

Mielőtt jobban belemerülnék, helyesnek látom, hogy elmondjam, én sem ezzel az eszmével születtem. Fokozatosan jutottam el idáig. A kezdetekben, gyerekkoromban, amit sikerült kicibálnom a partra, azt én is hazavittem, mert ezt láttam más horgászoktól. Otthon be kellett mutatni a zsákmányt, hogy büszkeség repessze a mellkasomat, mikor végigméri a család a küszöket, kárászokat. Ezek olykor a macska előtt kötöttek ki, vagy jobb esetben, hónapokig 100 -200 literes fahordókban úszkáltak az udvaron. A sorsuk előbb-utóbb ugyanaz lett, elpusztultak. Akkor nem volt senki, aki elmagyarázza, hogy nem a leghelyesebb, amit teszek. Idővel a horgásztudományom is gyarapodott, mert érdekelt, és minden szabadidőmet annak szenteltem, hogy a patakok, folyók partján bóklászva lessem a halakat. Ki is porolták a nadrágomat párszor, hogy felügyelet nélkül, magyarán elszökve otthonról a vízparton kísértettem az életemet. De túléltem szerencsére, és amint cseperedtem úgy tudtam egyre többet a halakról, és fogtam egyre nagyobbakat és többet, ami még mindig ment a pucoló deszkára. Először a fizetéses tavakon kellett megtanulnom szétnyitni a kezemet, hogy elússzon belőle a hal. Egy diáknak nem volt rá pénze, hogy kilóra kifizesse a pontyokat. Idővel a természetes vizeken is megtanultam ezt a mozdulatot, és nem fájt már annyira, hogy elúszik az ebéd, vagy a vacsora. Közben „művelődtem", mindent elolvastam, amit a halakról találtam, és komolyabb horgászbarátaim is lettek, akik már előttem jártak sok mindenben. Az olvasottak, és a barátok hatására már egyre többször engedtem el a nagyobb halakat is. Természetesen ebben az is közrejátszott, hogy megszállott állatbarát voltam. Sajnálni kezdtem mindent, ami él, és ez odáig fajult, hogy a halakat is egyre nehezebb szível vágtam kupán. Először a pisztrángokon, péreken, domolykókon esett meg a szívem (a mai napig képtelen vagyok egyet is elpusztítani). Szívesen fogyasztom a halat, de mérlegelnem kellet, valamit-valamiért. Az élmény egyre többet jelentett számomra, mint a gasztronómiai élvezet. Ez odáig fajult, hogy évente 2-3 alkalommal tartok meg halat csupán. A fent leírtakkal nem az volt a célom, hogy piedesztált toljak magam alá, csupán szemléltetni szerettem volna, hogy én is jártam mindkét táborban.
Ez a kitérő után vissza is kanyarodok a lényeghez, ami, ahogy említettem egyszerű és mégsem.

Egyre gyakrabban hallom a vízparton az idősebb korosztálytól, hogy: -Bezzeg annak idején annyi hal volt, minden sáncban halat lehetett fogni ahol víz volt, és akkor nem is volt ilyen keccsenríléz. Igazuk is van! Azonban...

Egy kicsit ha elgondolkodunk, akkor máris kaptunk egy választ, hogy miért kevesebb a hal most. Mert mindent hazavittek akkor is. Természetesen nem ez az egyetlen ok. A legtöbb folyót leszabályozták, kisebbek lettek a haltartó helyek, kiszáradtak egyes patakok, amelyeket felkerestek bizonyos halak az ívás idejére, ahol igen jól tudtak szaporodni és ezzel utánpótlást biztosítottak. Nos, az élőtér hiánya, az egyik ok, hogy elfogynak a vizek lakói.

Számtalan szennyezés is érte a vizeket az évek folyamán, amely szintén nem volt jó hatással a vízi élővilágra. És van még egy fontos tényező, régebben nem volt ennyi horgász. Most egyre többen kergetik a halakat is. Tehát a megfogyatkozásért nem mást kell okolni, hanem saját magunkat.

Gondolom, a legtöbben egyetértünk, hogy ezekért az okokért kevesebb a hal manapság. Ezért is kellene minél többet visszaengedni, hogy legyen szaporulat, ugyanis azzal, hogy levágunk egy példányt, nem csak egy darabbal lesz kevesebb. Az elpusztított példány szaporodott volna, tehát gyarapodna az állomány. A legjobb példák erre az olyan részek, ahol megtiltották a horgászatot, vagy a halak megtartását. Nem kellett hosszú idő, csupán 4-5 év is elegendő volt, hogy látványosan gyarapodjon az állomány, és volt idejük megnőni is a halaknak. A természet reprodukálja magát, csak kell esélyt adni.

Az is igaz, hogy az ember elég sokáig vadászattal, halászattal tartotta el magát, és ez a zsákmányszerző ösztön belénk lett kódolva. De kiléptünk abból a korból szerencsére, már képesek vagyunk megtermelni a szükséges élelmiszert, ne rekedjünk meg az ösztönember szintjén. Néha pár halat haza lehet vinni, hogy kielégítsük a bennünk rejlő "ősembert", de szem előtt tartva azt, hogy azóta a technika vívmányaival sokkal egyszerűbbé vált a dolgunk. Pont a technikának köszönhetjük, hogy a zsákmányunkat úgy is meg tudjuk mutatni másoknak, hogy nem pusztítjuk el. Manapság elég nehéz olyan telefont vásárolni, amiben ne lenne fényképkészítési lehetőség.

Fogjuk meg és engedjük el – De miért?

Vegyünk egy igen egyszerű példát, amely csak 500 horgásszal van számolva egy Küküllő jellegű folyószakaszon, amely az összes kanyarulatával nagyjából 30 kilométer hosszan terül el. Számoljunk 10 kilógrammos átlagot egy évre, ennyit vitt haza minden horgász. Akadt, aki kevesebbet, de olyan is akad, aki többet, szerintem ez egy reális szám. Az 500-at szorozzuk be 10-el és máris lehet meglepődni. Igen, 5 tonna hal. El lehet képzelni, hogy egy ilyen mennyiség menyit lett volna képes szaporítani pár év alatt.

Nos, máris hallom: -Az engedélyt kifizettem, akkor miért ne vigyem haza, ki kell jöjjön az ára, és napi akárhány kilót megenged a törvény is. Nem akarok senkit megsérteni, de, aki így viszonyul a dolgokhoz, az a húshorgász. Az engedély árának a kifizetésével nem a halat vesszük meg, hanem a jogot, hogy horgászhassunk. Igen, a törvény lehetőséget biztosít x kilogramm hal megtartására egy nap.

Kihangsúlyozom, lehetőséget biztosít, nem kötelez!

Ezek a szabályok, mikor papírra vésettek, gyanítom még több volt a hal is. Természetesen megértem azokat is, akik szeretik a halat, és közben visznek a konyhára, de be kell látnunk, hogy előbb-utóbb akár 100 kilós napi limit is lehet, mert nem lesz miből megfogni. Teljesen elfogy a hal. Érdemes elgondolkodni.

Vannak olyan vizek, amelyek a méretükből adódóan képesek kiszolgálni az engedélyben előírt napi korlátot, és vannak, amelyek nem. Ezt is szem előtt kell tartanunk. Arról nem is beszélve, hogy némely vízen a halászatot is űzik, de most ne kalandozzunk el ennyire. Maradjunk a környezetünkben lévő kisebb folyóknál, illetve patakoknál és a horgászatnál. Egy biztos, hogy ebben az ütemben mindenhonnan elfogy a hal.

Ahhoz, hogy visszaálljon valamelyest a régebbi halbőség, előbb böjtölni kell, kevesebbet kell megtartani, esetleg megvásárolni halastavaktól a konyhára szánt mennyiséget. Igen, azzal is tisztában vagyok, hogy sok esetben a fizetés nem enged rá keretet, de amíg sokan kiszorítják ugyanabból a fizetésből a cigarettát, ami köztudottan káros, addig havi pár kiló halra is lehet áldozni a dohányzás kárára. Nem akarok az egészséges életmódra kitérni, de ennyit mindenképp el kellet mondanom.

Fogjuk meg és engedjük el – De miért?

Van még egy probléma, amit le kell küzdenünk, az pedig az irigység. Féltjük egymástól a halat: -Ha én elengedem, más biztos elviszi. Ezen is kellene változtatni. Ha visszaengedjük, nem csak másnak kedvezünk, hanem idővel mi tudunk több halat fogni, és esetleg olyan méretűeket, amelyről mindig is álmodtunk, de ehhez el is kell tudni engedni.

A kapzsiságnak köszönhetjük, hogy olyan tavakra kényszerülünk horgászni, ahol egy 24 órás jegy annyiba kerül, mint máshol egy éves engedély, vagy akár ennek a többszöröse is lehet. Az ilyen tavakon szigorúan tilos egyetlen halat is elvinni. Ez is jól példázza, hogy nem a halat fizetjük meg, hanem az élményt. Ha így folytatjuk tovább, csak ilyen vizek maradnak, a természetes vizek elpusztulnak.

A telepítésekkel is lehet pótolni az állományt, persze. -De milyen mértékben? Milyen halakat? Ezeket a kérdéseket is fel kell tenni. A legtöbb esetben bizonyos halfajok mesterséges szaporítása nem megoldható a kellő mennyiségben, vagy annyiba kerül az előállítás, hogy egyetlen halgazdaságnak sem éri meg foglalkozni vele. Arra is gondolni kell, hogy egy éves engedély ára 4-5 kiló hal árával ér fel csupán. Az egyesületeknek is vannak kiadásaik, többbek között miden horgász után befizetik az államnak a horgászjegy 40%-át, így mindent nem tudnak visszaforgatni, de ha meg is tehetnék, akkor is csak fogyna a hal, amíg egy nap alatt többet tart meg az ember, mint amennyit az éves bérlete fedezni tud.

Természetes szaporulat is van, ezzel is lehet takarózni, de csak nem elegendő ez a szaporulat, ha fokozatosan csökken a halállomány.

Mindenképp szomorú jövőkép elé nézünk, ha nem tanuljuk meg elengedni közben a halat. Akár el is tűnhetnek a horgászegyesületek, mert nem tudják fenntartani magukat, amellett, hogy a vizek halállományát pótolják, vagy drasztikus szabályokat vezetnek be, hogy az a kevés horgász, aki betartja, az horgászhasson. Egy másik opció, hogy magánkezekbe kerülnek a vizek, akkor viszont csak az egyéni haszon lesz a cél a vállalkozónak, és olyan béreket kér, amilyet akar, mindemellett talán halat sem vihet majd haza a horgász. Az is lehetséges, hogy mikor már alig lesz hal a természetes vizekben, akkor a horgászok mellőzni fogják, és talán tud regenerálódni, csak nehogy késő legyen. Semmiképp sem kecsegtető, de még eldönthetjük, hogy mit akarunk.

Fogjuk meg és engedjük el – De miért?
Amennyiben vigyázunk rájuk, meghálálják

Még egyszer kiemelném, hogy a környezetünkben lévő kisebb folyókra, patakokra gondoltam, mikor megírtam a fenti sorokat, nem Duna, Tisza jellegű vizekre, habár ott is hasonló a helyzet, csak ott a halászok is hozzájárulnak mindehhez. Még egyszer leszögezném, nem arra akartam kilyukadni, hogy ne tartsunk meg egyáltalán halat, csupán azt próbáltam ecsetelni, hogy ne mindent, amit kifogunk, hanem csak töredékét. Nem akarok vészmadár lenni, de ha 10-15 éven belül nem változik meg a szemlélet, akkor már csak sóhajtozni fogunk, hogy bezzeg annak idején...

A fentieket annak fényében írtam, hogy mindenki betartja a horgásztörvényeket, tehát méreten aluli halat nem tart meg, stb. Ha még ezt is idevesszük, akkor újabb oldalakat írhatnék tele. Bízom benne, hogy mindannyian értelmes emberek vagyunk, és el tudjunk dönteni, mi jó az utókornak. Ne másoktól várjuk, hogy megoldják a problémát, szabjunk gátat magunknak. Ne vessünk egymásra, magunkat tegyük rendbe.

-Gothárd Ferenc Alpár-

forrás: www.vizpart.hu

Szeretnél hozzászólni?
Kommenteld a cikket Facebook-oldalunkon!
 
Kommentelheted a Google Plus oldalunkon is!
 
FacebookTwitterGoogle bookmark

Frank Pizon - A nádas hangjai

Trakker TV